Lepkékkel a tisztaszobában
A nagypapa tamburáját nézegetem, amíg a lepke a mikroszkóp lencséje alá kerül. A bíbelődés közben megemlíti Horváth Gyula János, hogy gitár is van, ő inkább azon játszik, főleg nyáron Gombócoson a diák­táborokban. Gombócos az egy fogalom, örök
mese az életében, akár az öreg tölgyes Hédervá-ron vagy az ásványrárói szigetvilág, a bagaméri mocsaras rétek. Imádott helyek a világ négy sar­kában. Aztán a mű kész, megnézhetem nagyítva a fagyalsodrómolyt, amit Magyarországon ő ta­lált meg először, s a nevét is ő adta.
Miért fagyalsodró?
Mert a fagyaion él. „Magyarország faunájára új
molylepkefaj a Szigetközből" cím­mel bemutatta a Rovartani Közle­ményben. Nem először jeleske­dett az említett folyóiratban, „Újabb adatok a Szigetköz lepke­faunájának ismeretéhez", s így to­vább. Azóta is működnek a fény­csapdák, s azóta is újdonságra bukkant Alsó-Szigetközben, de a lepke tápnövénye még ismeret­len, ami szükségeltetik ismét egy másik tudományos közlemény­hez. Ez egy ilyen világ. Néha az az érzésem, neki csak lepkékből áll. Bácsán, a Bodzás úton egy földszintes házban ismerkedünk a tősgyökeres szigetközi Bárány csa­lád, az evangélikus família egyik leszármazottjával, Alsó-Szigetköz természetvédelmi felügyelőjével. Az összes őse parasztember volt, ő jutott el az egyetemig, majd mint okleveles gazda, a hajdani nö­vényvédő állomásra került. Aztán hamarosan elhagyta. Pedig azt bi­zonygatja, hogy ott mennyire sze­retett...
Akkor meg miért?
- Mert ezt jobban szeretem.
Ennek úgy nyolc éve. A szü­lőktől megkapták a ház elejét, ahol most ülünk, ez volt hajdan a tisztaszoba, néhány jó ötlettel, korigényhez tágult a feleségnek, meg Andrásnak, a fiának és Beninek, a skót juhásznak. Az ab­lakból madárodúkra és madárete­tőkre látni, a sziklakert növényein lepkék élnek, hátrébb a gyümöl-
csöt érlelő megtámogatott fák. S innen az út, szinte mindennap Rajkától Vénekig, ötezer hektár, összesen négy emberre. Ő az egyik a négyből.
Tulajdonképpen minek, ké­szült?
Biológusnak, majdnem sike­rült. Kisgyerekként madarásztam, leshelyről figyeltem őket. Nyula­kat neveltem, eladtam, az árából vásároltam egy távcsövet, később azzal folytattam a madármegfigye­lést. Aztán csak a lepkék kezdtek érdekelni, középiskolás voltam, mikor beléptem a Magyar Rovarta­ni Társaságba.
Sokan gyűjtöttek, gyűjtenek tücsköt, bogarat és lepkét. Mi ebben a jó?
Én soha nem úgy gyűjtöttem őket, mint más a képeslapot, a bélyeget, nem azon igyekeztem, hogy minél több legyen belőlük, aztán majd csereberélek. Az érde­kelt s érdekel most is, hogy egy-egy jellemző területnek mi a jel­lemző lepkefajtája.
És hogyan gyűjti? Fog egy há­lót és futkos a réten?
Mondjuk. De ez nagyon kicsit igaz. Először is azért, mert a moly-lepkék kilencven százaléka éjjel repül és fél milliméteresek úgy nagyjából. Fénycsapdával vagy generátoros lámpával dolgozom. A megyei növény-egészségügyi ál­lomás egyik területi fénycsapdáját a kertemben működtetem, ez a csapda fogott fagyalsodrómolyt is. A szárnyainak a fesztávolsága 14-20 milliméter, s miután meg-
vizsgáltam az ivarszervét, átnéztem a palearktikus anyagot, egyértelmű volt ez a hazánkban eddig isme­retlen új lepkefaj, amit hozzánk legközelebb még Szlovákiában ta­láltak.
Tizennégy-húsz millimétert mondott? És kipreparálja az ivar­szervét? De minek?
-Mikroszkóp alatt persze. Dön­tő faji bélyeg!
Idővel nem fognak ezek a lep­kék ártani...?
Jóízűt nevet a kérdésen, majd újabb pohár hideg csipketeát tölt.
- Benne van a pakliban ez is. De a család arra is garancia, hogy arányt tudjak tartani.
Nem úgy tudom. Már a fiának is van lepkehálója.
Eljön velem néhányszor.
Sokszor emlegeti az öreg töl­gyest, meg a többi hasonlót, hol szeret a legjobban?
A Bagaméri-mocsárrétek a ked­venc helyem.
A lepkék miatt.
Azért más szép is van. Renge­teg virág nyílik arrafelé, ritka virá­gok, mint a kornistárnics, gyönyö­rű kék színű, aztán a hússzínű uj­jas, a kosbor, amit magyar orchi­deának is emlegetnek, meg a na­gyon ritka posvány kakastaréj, igaz, nem egy színpompás nö­vény.
Mire hasonlít?
A fekete nadálytőre.
Na, ja. Olyan ez, mint a sü­ketek párbeszéde. De azért igyek­szem. És a Gombócos? A gitár ott szólal meg?
Horváth Gyula János
Egy őrház áll, Lipót-Gombó-cos Szigetközben található, fél­úton Ásványráró és Lipót között, ott találkozunk négyen természet­védelmi felügyelők, ott vannak a diáktáborok.
Miről beszélgetnek? Milyen té­mát ad az ötezer hektár?
Én most éppen azon igyek­szem, hogy a Szigetközi Tájvé­delmi Körzetből Szigetközi Nem­zeti Park legyen. Ugyanis ez már egy magasabb védettségi kategó­ria.
Puskás ember?
-Volt szolgálati vadászfegyve­rünk, most szolgálati pisztolyunk lesz, de csak önvédelemre.
Van miért félni?
Megtörténhet ez is, az is...
Hogyan áll a félelemmel? Né­ha éjszaka is csatangol.
Nem társam.
Mikor megy a legtöbbet? Van kedvenc hónapja?
Hát persze. A május, amikor születtem, különben is tavaszpárti vagyok, így az adminisztrációt, írásbeli munkákat inkább télre hagyom.
S mi lesz, ha elfogynak a molylepkék, ha már nincs mit fel­fedezni?
Mint ahogy a föld állatvilágá­nak az egynegyede a mai napig is­meretlen, úgy ez is elkísér egy életen át. Soha nem lehet tökéle­tesen feltérképezni egy tájegysé-
get, a Sokorói-dombvidék, a ho­mokpuszták Likócs felé, s maga az ország nagy része is feltáratlan te­rület a molylepkék szempontjá­ból. A faunisztikai eredmények szerint, mint azt egyik cikkemben említettem, az 1993-ig Sziget­közben gyűjtött lepkék 90 szá­zaléka, több mint ezer faj szere­pel a fajlistán. A kisebb rész fa­jai pedig még meghatározásra vár­nak.
Engem könnyen meggyőz. In­nen már nem is akar elköltözni? Milyen érzés újra a gyerekkori tisz­taszobában élni?
Hát nem látszik rajtam!?
G. Szabó Mária • Fotó: SZŰK ÖDÖN