<--SZIGETKÖZ CIKKEK

<--FŐOLDAL

 

Tizenöt éve rabolták el a szlovákok a Dunát

Csehszlovákia helyzeti előnyét kihasználva 1992. október 24-én elzárta a folyam főágát · Egy csepp vizet sem szereztünk vissza

2007. október 24. 00:00

 

 

Ludwig Emil

Csehszlovákia kormánya 1991. december 12-én jóváhagyta a bősi vízlépcső és erőmű felfüggesztett építkezésének egyoldalú folytatását és mielőbbi befejezését. 1992 tavaszától napi 24 órás munkarendben hordták a követ a dunacsúni parttól induló keresztgáthoz. Október 23-án a tehetetlen helyzetbe került budapesti kormány beadta keresetét a hágai Nemzetközi Bírósághoz Prága önkényes lépése ellen. Miközben a magyarok harmadszor ünnepelték szabadon az 1956-os forradalom kitörésének évfordulóját, 1992. október 24-re virradóra befejeződött a keresztgát magasítása, az Öreg-Duna vize átáradt a 40 kilométer hosszúságban elkészített üzemvízcsatornába. A régi folyómederbe alig szivárgott át a víz.

 

Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések értelmében az újonnan létrehozott Csehszlovák Köztársaság déli határát Prága követelésére úgy állapították meg, hogy az Magyarország felől katonailag jól védhető legyen. Ezért vált a Duna a két ország közötti természetes határrá – erőszakot téve a Wilson amerikai elnök által deklarált nemzeti önrendelkezési elven is –, holott a folyamtól északra eső területeken több százezer őshonos magyar élt, sok helyütt, mint a Csallóközben, közel százszázalékos többségben. A kései következmények felől nézve felettébb érdekes, hogy 1947-ben az újabb béketárgyaláson a csehszlovák állam kiharcolta négy újabb, Pozsonnyal szemközti magyar település és környéke elcsatolását, szintén önvédelmi szempontokra hivatkozva, csakhogy ennek köszönhetően vált számára technikailag lehetővé a folyam elterelése a Szigetköz feletti Duna-szakaszon. E príma sakkhúzás mellett legfeljebb nemzetközi jogtörténeti kuriózum, hogy a párizsi békeszerződésben megerősített trianoni államhatár továbbra is a Duna főmedrének sodorvonala maradt, miközben az elterelés óta a folyam vizének legkevesebb nyolcvan százaléka a bősi ágban folyik. A budapesti kormány azon gesztusa pedig,

amellyel 1993. január elseje után a világon elsőként és feltétel nélkül elismerte a csehektől elvált Szlovákiát – az üldözött magyarok kárpótlása, kisebbségi jogai ide, Duna-elterelés oda –, csupán egy a sok közül a XX. század „önérdekű” magyar politikai lépéseinek sorában.

A sztálinisták nyomdokain

A dunacsúni elterelés mai, tizenöt éves jubileuma alkalmából érdemes visszatekintenünk a vízlépcsőerőmű-terv történetére és következményeire. Az előzmények a második világháború utáni évekig nyúlnak vissza, amikor a Szovjetunió két vazallusa, Csehszlovákia és Magyarország politikai döntéshozói szolgaian átvették a sztálinista tudomány „haladó” újítását, miszerint a folyóvizek síkföldi szakaszán is lehet gazdaságosan erőművet építeni és üzemeltetni. A budapesti vízgazdasági hivatalban 1947-ben megszületett első programterv szerint Visegrádnál 60 megawatt teljesítményű áramfejlesztő erőművet kellett volna létesíteni. Pakssal és Fajsszal szemben azért preferálták a Dunakanyart helyszínként, mert a sziklás talaj kedvező alapozást kínált. Csehszlovákia hamarosan jelezte szándékát egy nagyobb léptékű erőműrendszerben való részvételére. Ajánlata szerint egy Pozsony alatti és Komáromnál megépítendő lépcsővel együtt mindjárt három erőművet lehetne csúcsüzemben járatni.

Gerő Ernő is felháborodott

1953 áprilisában egy budapesti kormányértekezleten Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes ingerült hangon lökte vissza a magyar vízügyesek előterjesztését a szerződésre, meghallván, hogy a csehszlovák fél milyen aránytalan előnyökre tart igényt a közös beruházásból. „Át akarják vinni a Dunát egy másik ország területére. Jogos-e, hogy azt mondjuk, a vizet osszuk meg 50-50 százalékban? Ez a minimum, azt hiszem. De hogy a vizet is elvigyék, a Dunát is elvigyék, azt már nem!” – rögzíti a tanácskozás jegyzőkönyve Gerő kifakadását. Az 1956-os itthoni, majd a ’68-as prágai események jó időre parkolópályára tolták a közös tervezgetést. A bős–nagymarosi kettős vízlépcsőrendszer megvalósításáról végül 1977. szeptember 17-én írta alá a szerződést a két kormány miniszterelnöke. Az ötlet „gazdaságosságáról” annyit, hogy a projekt megvalósulása esetén összesen 3 százalékot nyert volna hazánk (akkori) teljes villamosenergia-termelése részeként, amely mennyiség minden civilizált országban nem túl szigorú ésszerűsítési programmal megspórolható, továbbá lejön belőle a beruházás és az üzembentartás költsége, a környezetterhelés, a természetkárosítás és az elrondított Dunakanyar.

A nagymarosi keresztgát ötletét végül elsodorta a történelem, sőt az önmaga túléléséért küzdő Kádár-rendszer bukásában is szerepet játszott a rossz helyre tervezett vízlépcső. Előbb a Magyar Tudományos Akadémia tisztességes tudósai emelték fel szavukat a kártékony víziszörnyek ellen, majd az éledő polgárjogi mozgalmak tűzték zászlajukra ökológiai érveiket az állampárti betonfejűekkel szemben. Az 1988. szeptember 12-én az Országház előtt rendezett Duna-körös tüntetés jókora szöget ütött a rendszer koporsójába, a következő év májusában a Németh-kormány magyar részről felfüggesztette az építkezés munkálatait.

A Szlovák Köztársaság által a váláskor megörökölt „javak” egyike a gabcikovói (bősi) erőmű, amelynek befejezése első számú presztízskérdésévé vált a fiatal, újnacionalista szellemű országnak. A munkát maguk folytatták, Ausztria pénzügyi köreinek együttműködésével. A közös tevékenység eredménye az 1992 őszére Pozsony alatt elkészült vízi erőmű és a működtetéséhez magyar területről elorzott Duna lett.

A további „eredményekről” álljon itt néhány tapasztalati tény. Az Öreg-Dunán az 1851,75-ös folyamkilométernél emelt keresztgát miatt a korábban évi átlagban másodpercenként 2000 köbméternyi víz helyett magas vízálláskor is legfeljebb 400 köbméter víz jut a szigetközi mederbe. Ez legfeljebb 20 százaléka a folyam vizének, az elterelés után eleinte azonban mindössze 5-10 százalékos volt a vízhozam a Dunacsún alatti főmederben. A frissen felmért károk hajmeresztők voltak: az Öreg-Duna vízszintje a felső szakaszon 3-4 métert apadt, a szigetközi ágrendszer 72 százaléka teljesen kiürült. A halak és más vízi állatok épp abban az időben készültek téli pihenőjükre, a halállomány zöme az ágakban rekedt és elpusztult. Ívóhelyeik eltűntek, a szárazra került vízi növényzet pusztulásnak indult. A mederfeneket gyomnövények lepték el, míg az őshonos fák, füzesek, galéria- és cserjeerdők kiszáradása megkezdődött. Az elterelés utáni években a nemes, a fekete és a fehér nyárfák gyarapodása 50-60 százalékos csökkenést mutatott (egyes fafajták hagyományos termesztését azóta végképp fel kellett adni). A szántóföldek vízháztartása megváltozott, egyes növényfajták élettere végleg eltűnt. A terméskiesést évente ötszázmillió forintra becsülték, s tetemes károkat szenvedett a vad- és madárállomány. Az Öreg-Duna hajózhatatlanná vált, megváltoztak a környék közlekedési, szállítási szokásai és szükségletei. Felsorolni sem lehet, mennyi további ökológiai, anyagi és társadalmi vonatkozású kárt okozott hazánknak a szomszéd ország döntéshozóinak önkényes technikai lépése.

Kényszerű kárenyhítés

Magyarország az azóta eltelt idő alatt kizárólag a saját kényszerű és tervszerű kárenyhítésével orvosolta a veszteségeit. Ezek – az Állami Számvevőszék 2000-ben készített felmérése szerint – már addig százmilliárd forint felett voltak. A szakzsargonnal mentett oldalinak nevezett Szigetköz vízpótlása soha nem ér véget, hiszen folyamatosan bővíteni kell az ellátó csatornarendszert, és további költséges, energiaigényes szivattyús átemelőberendezéseket, zsilipeket kell építeni. Az Öreg-Duna és mellékágainak vízmegtartására az egyetlen műszaki megoldásnak a vízügyesek az úgynevezett fenékküszöböt tartják: a meder alját szint alatti tározókként keresztgátakkal szakaszolják. A minap megjelent hír szerint az Alsó-Szigetköz környezetrehabilitációjának következő lépéseként három további fenékküszöböt kellene létesíteni az Öreg-Dunán – Dunaszigetnél, Dunaremeténél és Ásványrárónál – mintegy húszmilliárd forintra becsült összköltséggel. A vita arról folyik, hogy az elvégzendő feladat állami pénzből vagy az érintett terület regionális fejlesztési pályázatából, uniós forrásból történjék. Nem elég a baj, még politikai érdekellentétek is gátolhatják a cselekvést.

Az ivóvízkincs sorsa a tét

A legsúlyosabb, ráadásul láthatatlan ökológiai veszélyt a Szigetköz és a Csallóköz föld alatti vízbázisának kimerülése jelenti. Az Alpok vízgyűjtő területéről évmilliók alatt idehordott és lerakódott, hészáz méternyi vastagságú kavics-homok réteg szivacsként tartja magában a világ egyik legnagyobb és legtisztább ivóvízkészletét. A folyamatos utánpótlás megszűnte miatt azonban – az új „főmeder” aszfalttal és műanyag fóliával van kibélelve! – ez a vízbázis máris kimerülőben van, szakértők szerint a hidrológiai egyensúlya megbillent, a kiszámítható katasztrófa enyhítéséért is meg kell dolgozni. E vészhelyzet

minden anyagi és erkölcsi kártérítést, jóvátételt felülír, miután vízszűkében sem pénzzel, sem bocsánatkéréssel nem lehet a szomjunkat oltani.

Amint láttuk, időnként a politika kártyáit is belekavarják a Duna-elterelés amúgy sem tiszta játszmájába. Jellemző, hogy baloldali– liberális kormányzás idején magyar részről rendre megtörténik a mutyizás, vagy a hazai víz- és energialobbival, vagy a velük rokon érdekeltségű szlovák partnerekkel. Horn Gyula miniszterelnökként Vladimír Meciar kollégájával pohárka mellett kezdett alkudozásba a vízlépcsőrendszer esetleges folytatásáról, amikor pedig Nemcsók János kormánybiztos lebukott a valóban megkezdett „szakmai” egyezkedéssel Nagymarosról, a felháborodott polgárok – tíz év múltával – ismét az utcára vonultak tiltakozni. 1998. február 28-án szinte újrajátszódott a KISZ-es vízügyesek elleni demonstráció, annyi különbséggel, hogy a szakminisztert előbb Maróthy Lászlónak, utóbb Baja Ferencnek hívták. De mindketten „lebuktak a vízlépcsőn”. A Horn– Meciar-összeborulás levét azóta is isszuk: még a hágai döntés előtt megállapodtak arról, hogy ideiglenesen Magyarország elfogadja, hogy húsz százaléknál is kevesebb víz kerüljön a régi Dunába.

Ami a hágai Nemzetközi Bírósághoz beadott keresetünk sorsát illeti, öt röpke esztendő elteltével megszületett az igazságos, mindkét fél számára méltányos verdikt. Az 1997. november 25-én kihirdetett ítélet szerint Magyarország jogtalanul mondta fel az együttműködést és hagyta félbe a nagymarosi építkezést, míg a (cseh) szlovák partner jogtalanul terelte el a Duna vizét. A per kiadásaira is gondolván okkal jut eszünkbe Arany János versikéje a híres fülemile-pörről, amelynek bírája elégedetten ütögeti a zsebeit, hiszen bal felől is, jobb felől is neki fütyült a madár.

Arról is lemondunk, ami jár

Az ítélet óta is eltelt már tíz év. Nemhogy a vízmegosztás ügyében nem történt közeledés, de még semmi kárunk nem térült meg az Öreg-Duna ellopásából. Elméletileg a két országnak kellene megegyeznie az ítélet végrehajtásáról, ám sem a szlovákokat, sem pedig a vízlépcsőügyben többszörösen is cinkossá vált magyarországi szocialista–liberális kormányokat nem sürgeti az idő. Nemzetközi jogászok szerint a bíróság határozatából legalább ötvenszázaléknyi víz visszaadása következne, északi szomszédunknak viszont addig jó, amíg nincs megállapodás. Egyelőre ugyanis a határozatlan idejű Horn–Meciar-paktum, azaz a húsz–nyolcvan a mérvadó.