Szigetköz fényképezõgépes vadásza               

 

 

           

            D. Pusztai Andrea

2005-04-17

 

           

            Dr. Alexay Zoltán, túl ötvenedik fotókiállításán, beavat a természetfotózás rejtelmeibe.

 

 

 

           

 

Nem a kiállítóterem közepén állok, hanem egészen közel, szemben a falon nagyított természetkép. Szinte belebújok. A levegõt megtölti az erdõ párás, zöld lehelete, a kotorékra vetõdõ napsugarak ölelésében önfeledt rókafiak hancúroznak szinte összegabalyodva. Pajkos morgásuk messze morajlik az erdõ csendjébe. A kép hatása teljes: kezdem sajnálni, hogy lemaradok a következõ pillanatokról.

Dr. Alexay Zoltán biológust ötvenedik egyéni természetfotó-kiállítása alkalmából fogtuk vallatóra.

 

           

Dr. Alexay Zoltán       

– Mi történt a kisrókákkal?

 

– Szerettem volna újra lefényképezni õket néhány hónap múlva, amikor már nagyobbak, de az anya elhordta mindet. Csak csontokat találtam. Mindössze egy alkalommal láttam a kölyköket, amikor ez a fotó készült. Reméltem, hogy a közönség számára érdekes lesz, ezért került a jubileumi tárlat képei közé, annak ellenére is, hogy eredetileg nem szerepelt a gyûjteményben. Hogy kedvenc lenne? Olyan ez, mint szülõnek a kedvenc gyereke. Mindegyik kép a maga módján kedves, fõleg az, ami a falra kerül. Azok állnak hozzám közelebb, amelyek az elkészítés körülményeire emlékeztetnek.

 

– Megszállottság, türelem, helyismeret, ezek biztosan nélkülözhetetlenek egy kép megszületéséhez. Kihagytam valamit?

 

– Minden természetfotósban kell hogy legyen némi õrültség. Ebbe a fotóba hatszáz kilométert és várakozással töltött, hosszú órákat öltem. Emlékszem, Dunakilitire, a fel nem töltött tározóba indultam megnézni, hogy a növényzet hogyan hódítja vissza az eldózerolt, lecsupaszított területet. Ahogy nézegettem, a valamikori Duna-ág túlsó partján egy kisróka nézett velem farkasszemet. A jószág éppen akkor dugta ki a fejét a meredek partoldalon megbúvó kotorékból. Bár nem volt nálam megfelelõ fókuszú optika, csináltam pár képet, aztán otthagytam egy lessátrat.

 

– Rejtõzködés a természetben?

 

 

           

Kattintson a képre!     

– Az álca sokszor elengedhetetlen. Falécekbõl készítek vázat, melyet közönséges gabonaszállító zsákokból varrt borítással leplezek. Egy kisszéken ülve épp beférek, csak az optikának vágok rést rajta. Felállítom, aztán egy-két napra otthagyom, hogy megszokják az állatok. A bolond természetfotósok mindenfélét kitalálnak, van, aki autóból fotóz, õ a gépkocsit álcázza hálóval. Van, aki cipzározható, felül szabadon hagyott sátrat készít, melybõl csak emlõst lehet fotózni, madarat nem, mert a levegõbõl belát. Aztán van, amikor nem is kell rejtõzködni. Fotóztam olyan ürgét, amelyik nem zavartatta magát, a kocsi alá is bebújt volna, hagyta, hadd fotózzam. A lakótársa meg épphogy kidugta az orrát, többet nem láttam. Egy-egy fajon belül is nagyok lehetnek a viselkedésbeli eltérések.

 

– A rókák megszokták a lessátrat?

 

– Szerencsém volt, az anyjuk nem vette észre, hogy felfedeztem a kotorékot. Különben elõfordulhatott volna, hogy elviszi a gyerekeket. Nagyon izgultam. Másnap órákat töltöttem a sátorban. Aki nem bírja a várakozást, annak nem való ez a sport. Ki kell tartani, várni, sokat várni, néha nyolc-kilenc órát. Olyankor nézelõdöm, valami mindig történik. Egyik utamon vízisikló mászott a lessátor közelébe. Már-már azt hittem, be is kúszik, de elkerült. Aztán ahogy nézegettem, megpillantottam egy gólyát, a sekély vízben matatott, aztán felemelte a fejét, és a csõrében megláttam az én sikló haveromat. Abból az irányból pedig sokat nem reméltem. Le is kaptam gyorsan.

Persze történhet olyan is, ami nekem nem jó, például túl messze bukkan fel egy jószág. Akkor drukkolok, hogy közelebb jöjjön, s közben hallgatom az erdõt. Ez igen erõs koncentrációt kíván. A természetfotózásban nem lehet hibázni. Illetve lehet, de utána nem szólhatok a modellnek, hogy beszéljünk meg egy újabb idõpontot, ismételjük meg a felvételt, mert nem voltam résen, vagy kapkodtam, ezért bemozdítottam a gépet. A lehetõség az életben soha többet nem tér vissza. A pályám kezdetén napokig rágtam magam, hogy lehettem ügyetlen, de most, ahogy öregszem és bölcsebb vagyok, már nem aggaszt annyira.

 

– Ezek szerint a sok kényelmetlenség és üresjárat is feledhetõ?

 

– Ha egy jó fotó el is úszott, a látvány akkor is élmény marad. Ezért feledhetõ.

 

– A rókacsalád azonban megérte a fáradságot...

 

– Telt-múlt az idõ, vártam. Aztán a kölykök elõbújtak játszani, késõbb visszamentek aludni, aztán megint kijöttek. Hihetetlenül kényelmetlen volt a meredek partoldalon, egylábú széken, a faülõke szélén ülve. Fájt a térdem, a sátor befülledt. Mégis csak akkor hagytam ott õket, amikor nagy árnyék borult a kotorékra. Késõbb az árvíz elmosta a helyet, de én még évekig visszajártam, azt remélve, hogy valamelyik róka újra kiássa, hiába. Ezt csak így lehet, így érdemes csinálni. Hallatlanul izgalmas, hogy a kudarc lehetõsége legalább annyi, mint a sikeré.

 

– Nyilván azért néha a szerencse is a fotós nyomába szegõdik...

 

– Szerencse az, ha jó helyet fedez fel az ember, és az idõjárás is a kezére játszik. Lehet, hogy az egyik évben nagyon jó a terület, a következõben meg alig találok valamit. Lehet, hogy a botanikai ismeretek szerint eljött az ideje valamelyik növény virágzásának és elindulok, hogy megörökítsem, de miután megtettem érte akár száz kilométert is, derül csak ki, hogy az idõjárás miatt elõbbre került, vagy épp kitolódott néhány héttel. Nem lehet kiszámítani, rengeteg az üresjárat. Legutóbb éppen így jártam: azért utaztam a Bakonyba, mert valamikor harminc évvel ezelõtt, amikor természetjáró csoportot vezettem, egy túra alkalmával Fenyõfõ környékén láttam feketéllõ kökörcsint. Emlékeimben kutatva azt reméltem, hogy talán újra megtalálom. Meg is találtam, de nem teljes pompájában, virágában, ahogy szerettem volna, éppen a megkésett tavasz miatt.

 

– És amikor tényleg szerencséje volt?

 

– A kisrókáktól hazafelé nagy, füves területen haladtam át, amikor valami barnaságot pillantottam meg. Elõször azt hittem, egy dögöt találtam, aztán kicsit közelebbrõl kiderült, hogy szarvasborjú, amit az anyja elfektetett. A füleivel hajtotta magáról a legyeket. Messzirõl csináltam csak képet róla és egészen más nyomon, csapán mentem el. Tudtam, hogy nem elhagyott, árva gyerek, akit meg kell menteni. Amikor még fiatal az újszülött, az anyja elfekteti, amíg elmegy táplálkozni. Visszatérését a kicsi mozdulatlanul várja. Hozzányúlni vagy közel menni nem tanácsos, mert akkor a tehén szagot kap.

 

– Tehát a biológiai ismeretekkel rendelkezõ fotósok elõnyben vannak?

 

– Valóban nem árt tudni, mit hol találok meg nagy eséllyel. Azért csak nagy eséllyel, mert az élõlények sok esetben egyáltalán nem ismerik a biológiát, ott vannak, ahol a tudomány szerint egyáltalán nem szabadna lenniük. Sóskaborbolyát, amely a tölgyesek jellegzetes cserjéje, az égerláp közepén fotóztam, virágzott. Nyilván úgy került oda, hogy a termését megette egy madár, aztán a magot odapottyantotta. Mindig van kivétel, az élõvilág változik, nincsenek sablonok, ettõl szép. Mégis azt mondom, hogy végzettségem hátrányát is megéltem már. Egy pályázaton ugyanis nem a szakmai hûség, hanem a képi megfogalmazás a lényeg. Sok esetben éppen a valósághoz való ragaszkodásom gátol abban, hogy a hatás érdekében módosítsam a képet. Tizenöt évig ezért nem indultam pályázaton, csak a kiállításaimmal foglalkoztam.

 

– Az ötven tárlat fotóinak többsége a Szigetközben készült, ami a tájegységrõl tudható, látható, Alexay Zoltán nevével fonódott össze.

 

– Harminc-negyvenezer képem van, negatívon, dián, nézõképen. 1972–73-tól bõ húsz évig számomra csak a Szigetköz létezett, monográfia, könyv, fotóalbum és több tucat elõadás született az évek alatt megtapasztaltak alapján. A fotográfiában mindez beszûkülést jelentett, mert csak arról volt képem, ami a Szigetközben él. Még mindig oda járok legszívesebben, de már a pannonhalmi dombokra, a Bakonyba, az Alföldre és Dél-Somogyba is gyakran ruccanok ki. Izgalmas, egészen más karakterû tájak.

Általában nem találomra indulok terepre, hanem megtervezem. Eldöntöm, mit szeretnék lefotózni. Azt, hogy mikor hova indulok, nemcsak az idõjárás, az évszak, de még a napszak is megszabja. Növényfotót például kora délelõtt vagy késõ délután érdemes készíteni, mert ha magasan áll a nap, túl nagyok a kontrasztok, mély az árnyék. Vadnál, madárnál, hajnalban megyek a leshelyre, és ott várom meg a világosságot.

Az állatoknál ki kell deríteni, melyik hol él, hová jár rendszeresen táplálékért. Lényeges, hogy olyan helyet találjak, ahol szép a háttér, tehát lehetõleg ne bozót környékén lássam. A fészek fix pont költési idõszakban, illetve a fiókanevelés ideje alatt, de ma már a fotósok hanyagolják. Szakmai körökben el sem fogadják, mert korábban rengeteg kárt okoztak azok, akik szinte belebújtak a fészekbe. A fiókanevelési ösztön rendkívül erõs, bizonyos határig a védekezési reflexet is felülmúlja ez a késztetés, de ha a menekülés, a védekezés kerekedik felül, a madár elhagyja a fészket. A szakmai tisztesség úgy kívánja, hogy ne okozzunk kárt: kerülni kell a felesleges zavarást, mozogni csak keveset, a lehetõ legrövidebb úton illik. Egy jó kép nagy öröm, de nem mindenáron.

 

– Hajnal az ismeretlenben, vadak... magányos hobbi. A hitvese nem vádolja meg idõnként azzal, amivel a notórius horgászférjeket szokás, hogy csak otthonról menekül?

 

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult elõ. Ezért is vittem el akkoriban magammal. Az öntési tóra, egy leskunyhó felé tartottunk. A szigetre csónakkal kerültünk, aztán térdig érõ iszapban gázoltunk, melybe az avatatlan könnyen beleragad, esetleg megcsúszik és el is vágódik benne... De félre a viccel, mióta felnõttek a gyerekeink, egy-egy rövidebb lesre együtt járunk.

A természet tele van veszéllyel, idõnként azt is meglepi, aki azt hiszi, ismeri. Az ember felbukik, karcolódik, sebesül, beleesik a vízbe, elsüllyed a mocsárban.

 

– Elõfordult?

 

– Persze! Ilyenkor az a lényeg, hogy jó magasra emeljem a kezem, mentsem a gépet! Undok és egyben kínos, amikor az ember váratlanul mocsaras területre téved, hiszen a fotós rendszerint maga van, nincs segítség.

 

– Ijesztõ helyzet lehet. Szokott félni?

 

– Csak ha emberrel találkozom. Mert nem tudom, mire számíthatok. A nagyvad csak rémületében támad, ha túl közel kerülök hozzá és késõn vesz észre. Egyik tavasszal a Nagypatkó-szigeten sétáltunk a barátommal, velünk volt egy kölyökvizsla is. A kutya egyszer csak elõreszaladt egy szobányi nádfoltba. Nem sokkal késõbb nagy robajt hallottunk, rohant vissza, mögötte egy vadkan, kergette. A vizsla ijedtében egyenesen felém tartott, nem értette, hogy az a goromba dög mit akar vele csinálni, a vaddisznó meg utána. Barátom, kezében a puskával, elhatározta, hogy rálõ, ha közelebb ér hozzám. Az már késõbb derült ki, hogy azt a helyet, ahová szándékozott lõni, én épp menekülésre szemeltem ki, az aljnövényzet – sebtében felmérve – megfelelõen gyérnek tûnt az ugráshoz. A vad úgy öt-hat méterre lehetett tõlem, amikor észrevett, megpördült és döngetett vissza. Élmény van, kép nincs, hiszen gyorsan és fotó szempontjából kedvezõtlen szögben történt minden.

A legnagyobb örömöt az jelenti, amit a természetben tapasztalok, tanulok. Izgalmas az, hogy jelen vagyok, s mégsem zavarok. Része lehetek valaminek, amihez mint civilizált ember már rég nem tartozom. Aztán ha egy jó képet is tudok készíteni, az már hab a tortán. De sosem vagyok elégedetlen, ha történik körülöttem valami.

 

 

Névjegy

 

Dr. Alexay Zoltán 1937-ben Pápán született. A TIT megyei szervezetének szaktitkára volt, hosszú ideig a gyõri Kazinczy Ferenc Gimnáziumban tanított, jelenleg a Széchenyi István Egyetem docense, biológiát, ökológiát, természetvédelmet oktat többek között. Harmincévesen kezdett rendszeresen fotografálni. Az elsõ fényképezõgépe egy Zenit volt, 1800 forintért vásárolta. A gyõri fotóklub tagja 1970 óta, alapítója az országos Nimród Fotóklubnak. Rendszeresen publikál, jórészt saját írásait illusztrálja. Elsõ önálló kiállítása Sopronban volt 1973-ban, a további negyvenkilenc sorában több külföldi ország szerepel. Számos könyvet, publikációt jelentetett meg, fõként a Szigetköz élõvilágáról. Munkáját 1977-ben a Megye Mûvészetéért Díjjal, tavaly pedig a Gyõr-Moson-Sopron Megye Szolgálatáért Díjjal ismerték el. Tulajdonosa a Magyar Fotográfiai Alkotócsoportok Országos Szövetsége (MAFOSZ) bronzdiplomás fotómûvésze címnek és életmûdíjának.

 

 

           

Kapcsolódó cikkek:

 Vigasztalások vigasztalanoknak

 ''Te vagy Harry Potter!''

 Életmû zongorára

 Jobban szenved, ha szorít a cipõ

 Hetek az irodalom jegyében