A múlt képei egy páratlan hagyatékból                        

 

 

           

            Cs. A.

2005-11-16

 

           

            A Kisalföld Timaffy-sorozatában a halászok és a dunai áruszállítás egykori momentumaira emlékezünk.

 

 

 

           

 

           

Kattintson a képre >> 

Kenderhálók, egytörzsû ladikok, kifogott félmázsás halak: a szigetközi halászok õsi szerszámokkal, halászbokrokba tömörülve dolgoztak. Fél évszázada még elképzelhetetlen volt, hogy e mesterség képviselõi üres kézzel térjenek haza a Dunáról.

 

Régen egytörzsû ladikban jártak

 

A Kisalföld Timaffy-sorozatában a halászok és a dunai áruszállítás egykori momentumaira emlékezünk. A páratlan gyûjtemény képsorozataiban is gyakran bukkannak fel halászok a Szigetközbõl. Timaffy László Szigetközi krónikájában így ír: „1938-ban egy kútásás alkalmával hat méter mélyen régi ladikra és halászszerszámokra bukkantak a mai Duna ágától elég messze. Ez nemcsak a régi halászbokor helyét mutatta meg, hanem a víz munkáját is, hogy aránylag rövid idõ alatt hat méterre temette be a hajdani vízparti hely maradványait. Régen egytörzsû ladikban jártak még (bödönhajó). Vastag fatörzsbõl faragták. Halásziban házépítésnél elõkerült egynek a maradéka, de egészen korhadtan.

 

 

Este tették le a hálókat

 

A negyvenes-ötvenes években általában még kenderhálókat tettek le a folyóra a halászok, ehhez az alapanyagokat csak a városban lehetett beszerezni. Ezekben az évtizedekben alig volt kereslet a halra, a vendéglõkben sem nagyon lehetett kapni. Mivel télen nem tudtak dolgozni, ezért a halászok többsége minden évben aratni ment, hogy télire legyen gabonája, amit aztán a malomban megõröltethetett: így a dunaszigeti Tamás Ferenc is. A fagyok beállta után hálókötéssel teltek a halászok napjai, de az ügyesebbek meglékelték a Dunát, s így is fogtak halat. Nagyságrendekkel többet lehetett fogni fél évszázaddal ezelõtt: akkor még sosem volt olyan nap, hogy valaki zsákmány nélkül tért volna haza. Nem volt ritka a kifogott huszonöt kilós harcsa sem. A hálókat egyébként mindig este tették le, a halak csak sötétben vagy a zavaros vízben akadtak fenn rajta, s napkeltekor húzták ki a vízbõl.

 

 

Hajón hordták az árut

 

Az állóvizek és folyók menti települések paraszti gazdaságot üzemeltetõ lakossága többségében nem rendelkezett saját tulajdonú csónakkal, ladikkal. Akiknek volt, azok ártéri gazdálkodásukhoz vagy a túlsó parton levõ birtokuk mûveléséhez kapcsolódó átkelõ közlekedéshez, teher- és terményszállításhoz használták. A hédervári uradalom befogta jobbágyait a dereglyékbe, és így szállították terményeiket, állataikat Gyõrbe. Ezek kisebb hajók voltak, húsz-huszonkét méter hosszúak, három és fél méter szélesek. A Szigetköz közepérõl, Lipótról, Remetérõl is hajón hordták az árut Gyõrbe. Víz ellen az emberek húzták a dereglyéket. Vízmentibe, vagyis lefelé vitte õket a víz, ilyenkor maguk is rajta utaztak. Csak ha alszél fújt, akkor húzták vízmentibe is...

Nagy szívósságot követelt az egész napos, szinte megállás nélküli teherhúzás.

 

A keresettel azért meg voltak elégedve.

A háromnapos úton megkeresték egy pár csizma vagy egy öltözet ruha árát – tizenkét forintot.

 

Tavasztól õszig jártak a gyaloghajósok, amíg be nem állt a Duna" – írja Timaffy László. Lipótot is híres halászfaluként ismerték. A szigetközi „vizásokkal" együtt a lipótiaknak is külön „standjuk" volt a bécsi és pozsonyi halpiacokon. Psi szerszámokkal, halászbokrokba tömörülve dolgoztak az ottani halászok.