Ami az erõmûbõl kimaradt                  

 

 

           

            2005-01-05

 

           

            A magyar–szlovák államközi szerzõdés értelmében 1986-ban elkezdõdött a dunakiliti duzzasztómû építése.

 

 

 

            Elásott betonvasak, kiöntött vagy öt forintért árult gázolaj, egy láda sörért adott mixerkocsinyi beton: a dunakiliti erõmû építésekor százmilliók „vesztek a földbe", s a településen az „állami pénz" a családiház- építkezéseknél is megjelent. Az erõmû munkálatainak hozadéka volt, hogy a fuvarosok tonnaszám hordták a helyieknek a „felesleges" üzem- és építõanyagot a nyolcvanas évek közepén – szinte ingyen.

A magyar–szlovák államközi szerzõdés értelmében 1986-ban elkezdõdött a dunakiliti duzzasztómû építése. A „betonkolosszus" körüli munkálatok hihetetlen összegeket emésztettek fel, s még ennél is hihetetlenebb módon folytak.

 

Az építkezés idején a szocializmus játékszabályai szerint nem tûnt fel, ha eltûnt egy-egy kocsi beton, s a sofõrök egy részének az volt az érdeke, hogy minél több gázolaj fogyjon a tankjukból. A duzzasztómû több millió köbméter építõanyagból épült, így a fuvarozók azt gondolták: kinek hiányzik egy-egy kocsival? Emiatt aztán „egy kört" magánépítkezéseknél tettek le – pár üveg borért cserébe. A gázolajat öt forintért árulták a faluban, s a betonvasak és szigetelõanyagok is szép számmal gyûltek az udvarokon: a faluban aki csak tehette, kihasználta ezt a lehetõséget.

 

 

Kívülre is jutott a betonból

 

Lassan tizenhat éve annak, hogy Németh Miklós miniszterelnök felfüggesztette a dunakiliti duzzasztómû építését. Addigra több mint nyolcvan százalékban kész volt már a létesítmény. A rendszerváltás szimbólumának is tekinthetõ erõmû-leállítás elõtt három éven keresztül több millió tonna betont hordtak a duzzasztómûbe, de „kívülre" is jutott. A betont szállító mixergépek sofõrjeinek a környéken állítólag csak szólni kellett, hová öntsék az anyagot.

 

 

Gázolaj és vas a földben

 

Egy névtelenséget kérõ helyi szerint annak idején az is kedvet kapott a házépítéshez, aki korábban tartott az azzal járó magas költségektõl. A fuvarosok ugyanis igen jutányos áron – baráti alapon néha ingyen – öntötték az alapba a betont vagy a betonvasat. A duzzasztómû felépülése körüli bizonytalanság és a szállítási rendszer tökéletlensége révén egyre könnyebben lehetett építõanyaghoz jutni. Információink szerint ’89-ben olyan is elõfordult, hogy a feleslegessé vált betonvasakat egy markológép segítségével a földbe temették. Az ügyben késõbb vizsgálat is indult, ám nem ástak elég mélyre az illetékesek – a szó szoros és átvitt értelmében sem. De nemcsak az építõanyag, az üzemanyag is hihetetlenül olcsó volt: az akkor 50 forintba kerülõ gázolajat 5 forintért árulták a településen. Úgy tudjuk, egy idõ után még ennyiért se kellett, ám mivel a sofõrök egy részét az üzemanyag-fogyasztás alapján fizették, ezért néhány száz liter a földben végezhette. Dunacsúny környékén, a szlovák oldalon ugyanúgy zajlottak az események, sõt, a két ország magyar ajkú „seftelõi" között is volt árukereskedelem ebben az idõben.

 

 

„ Jó néhány ház összedõlne"

 

Egy szintén névtelenül megszólaló helyi szerint a fõleg Pest és Zala megyei fuvarozók keresték meg a kocsmában a kuncsaftokat.

– Egy mixerkocsi folyékony beton egy láda sörért vagy néhány üveg borért még aznap a házaknál volt – meséli. – Hasonló volt a tarifa a betonvasak vagy a szigetelõanyagok esetében. A gázolaj literjét az építkezés leállítása elõtt már 2 forintért árulták: mi a Trabantba préseltük be a 200 literes hordókat. Akkoriban szinte az egész faluban építkeztek: a fuvarosok a kocsmában megkérdezték, kinek kell beton, s még aznap már házhoz is hozták az árut. Ma is sokan mondják Dunakilitin: „ha az a sok építõanyag visszakerülne az erõmûbe, jó néhány ház összedõlne a faluban".

 

 

„ Innen vissza semmit sem vittek"

 

– Volt olyan fuvaros, aki azt mondta, egy forintért már nem hozza be a faluba a gázolajat, inkább kiengedi a kavicsba – meséli egy másik falubeli.

 

– Jó néhányan úgy manipuláltak az üzemanyaggal, hogy a már leselejtezett munkagépnek is írták a gépkönyvét, mintha az mûködne, s több száz liter gázolajat fogyasztana. Igaz, jó néhány embert ki is rúgtak emiatt, de ez csak a jéghegy csúcsa volt. A betont a hídépítõk szállították a házakhoz: egy-egy kocsi nem hiányzott a duzzasztómûbõl. Volt olyan eset is, hogy a mosonmagyaróvári vasútállomásra megérkezõ rönkáru el sem jutott Dunakilitiig. A legtöbb vas azonban a földben végezte: onnan selejtes árut vagy a leállítás után megmaradt nehézfémet el nem vittek. Lehetséges, hogy ma is ott vannak a hídtól jobb kéz felé lévõ egykori kiszolgálóépületek mellett, több méter mélyen a földben: drótkötéltekercsek, betonvasak tonnaszám.

 

 

A tûzoltószertárért fizetni kellett

 

Szokoli Sándor polgármester, akkori tanácselnök szerint biztosan történtek „házhoz szállítások", ám az nem volt tömeges méretû.

– Csak egy jó példa erre: akkoriban építettük társadalmi munkában a tûzoltószertárunkat, s mivel jóban voltam a Vízép és az Oviber vezetõivel, kértem õket, hogy az alapunkba hozzanak betont. Azonban ezt sem sikerült elintéznünk ingyen, az anyagköltséget kifizettették az önkormányzattal. Sok mendemonda megy arról, hogy fél Dunakiliti az erõmû betonjából épült: véleményem szerint azonban nem volt tömeges méretû „házhoz szállítás". Ezt igazolja, hogy a beton minõségét és mennyiségét is vizsgálták és dokumentálták a munkálatok során – mondta a polgármester.

 

 

25 milliárd lehet még a törlesztésbõl

 

A vízlépcsõügy finanszírozását három különbözõ részre bonthatjuk. Az 1977-tõl 1986-ig tartó tervezést és elõkészítést a magyar költségvetés finanszírozta. Ez 2000-es áron 42 milliárd forint volt. Az építkezést 1986 és 1989 között hitelekbõl finanszírozták, melynek törlesztése csak a rendszerváltás után kezdõdött meg. 1992-tõl a hágai perrel és a rehabilitációval kapcsolatos költségeket ismét a költségvetésbõl állták. Az építési kölcsönök visszafizetésére kétféle hitelkonstrukciót dolgoztak ki. A Magyar Nemzeti Banknak 32 milliárddal tartozik az állam, melyet 1992-tõl kezdve 15 éven át törleszt. A másik hitelt osztrák bankok adták: ezt a nagymarosi vízlépcsõt építõ cég munkáinak kifizetésére fordították. A törlesztés 1996-ban kezdõdött, s szintén 15 évig tart: a magyar állam itt pénz helyett árammal fizet ki 2,8 milliárd schillinget. A magyar banknak körülbelül még 7–8 milliárd forintot, az osztrákoknak átszámolva 17–18 milliárd forintot kell még visszafizetnünk.